Az Alexander technika Frederick Matthias Alexander Alexanderről kapta nevét, aki a módszer kidolgozója. 1869-ben született Ausztráliában.
A húszas éveiben járó fiatalember sikeres Shakespeare-előadóművészként tevékenykedett. Pályája szépen ívelt felfelé, amikor váratlanul, ámde rendszeresen berekedt az előadások során. Sorra járta az orvosokat és hangképző tanárokat azt remélve, hogy meg tudják szüntetni hibás légzését és rekedtségét. Az orvosok nem találtak szervi elváltozást, ami problémáját indokolhatta volna. A kezelések idővel egyre kevésbé használtak, a baj pedig súlyosbodott. Néhány év múlva olyan fokot ért el, hogy időnként teljesen elment a hangja. Amikor egy fontos szerződést ajánlottak fel neki, úgy döntött, az eredménytelen kezelések ellenére még egyszer orvoshoz fordul. Az orvos azt javasolta, két hétig ne szavaljon, minél kevesebbet beszéljen, és tartsa be kezelési utasításait, a második hét végére rendbe jön majd a hangja. A javaslat hatékonynak tűnt, a fellépés napjára Alexander egyáltalán nem volt rekedt. Ám az előadás feléhez jutva hangja újra szörnyű állapotba került, és az est végére alig tudott beszélni.
Ekkor sokáig beszélgetett orvosával, és feltárta neki álláspontját, miszerint arra a következtetésre jutott, hogy talán abban lehetett valami, ami a bajt okozta, ahogy aznap este használta a hangját! Az orvos ezt igencsak elképzelhetőnek tartotta, így Alexander megtudakolta, hogy mégis mit tehetett, ami a bajt okozhatta. Az orvos becsülettel beismerte, hogy nem tudja.
Így Alexander úgy döntött, erre neki kell rájönnie.
(Természetesen itt csak a folyamat egyes pontjait emelem ki, a pontos és részletes leírást F.M. Alexander Önmagunk használatáról című könyvében részletesen is elolvashatod.)
Az eset után Alexander körbevette magát tükrökkel és figyelni kezdte magát szavalás és rendes beszéd közben.
Beszéd közben nem észlelt semmit, de felfedezte, hogy szavalás közben szép lassan, egyre jobban hátrahajtja fejét, és összenyomja gégéjét, valamint kapkodni kezdi a levegőt. Majd újra megfigyelte a hétköznapi beszédet és felfedezte, hogy a fentiek ugyanúgy megjelennek, csupán kisebb mértékben.
Ez megerősítette abban, hogy a szavalás során ront el valamit.
Elhatározta, hogy figyel a fent említett három dologra, nem teszi a megfigyelt káros mozdulatokat; de ismét kudarcot vallott, ezért újra a tükrökhöz fordult.
Felfedezte, hogy nem azt cselekszi, amit gondol. Hiába határozza el, hogy nem hajtja előre a fejét és nem nyomja össze a gégéjét, meglepődve tapasztalta, hogy mégis ez történik.
Észrevette azt is, hogy a kísérletezés közben szükségtelen izomfeszültségek keletkeznek más testrészeiben.
Rájött, hogy bármely szándék megjelenésekor az ÖSZTÖNÖS és egyben HELYTELEN HASZNÁLAT jelenik meg, AMELYET EGYETLEN MÓDON TUD MEGAKADÁLYOZNI, úgy, hogy MEGAKADÁLYOZZA A SZÁNDÉKRA VALÓ REAGÁLÁST.
Ezt hívjuk STOPnak, vagy STOP ADÁSNAK.
Itt célszerű megemlítenem, hogy a „stop adás” nem azonos a „megállni” vagy „megállítani” fogalmakkal! A megakadályozás nem feltétlenül jár a mozgás szüneteltetésével, sokkal inkább a szabadságot és a könnyed mozgást gátló tényezők megakadályozását jeleni.
